A felépülő, különösen felépülésének korai szakaszában hajlamos lehet rá, hogy túlterhelje magát – akár a munkában, akár az edzésben, akár az emberi kapcsolatok terén vagy akár életének több területén is. Miért teszi ezt, mi lehet rá a nagyon is érthető, együttérzésre méltó, mélyen emberi motivációja?
A függőség sok esetben lassan kibontakozó, alattomos betegség, amely gyakran éveket, akár évtizedeket követel magának a függő életéből. Ezért sok felépülő küzd az út elején a megbánás, a bűntudat érzésével amiatt, hogy mennyi időt elpazarolt. Sokan néznek ilyenkor életükben először farkasszemet az addig a választott szer segítségével elcsitított halálfélelemmel, annak a tudatával, hogy az emberi élet véges, azaz az egzisztenciális szorongás állapotával. Mindez erősítheti a sürgetettség érzését, arra ösztönözheti a felépülőt, hogy minél gyorsabban minél több mindent bepótoljon, a fogyó éveket minél jobban kihasználja.
A felépülő a frissen megszerzett, törékeny józanság első hónapjaiban nézhet rá először arra is, mennyi minden rosszat tett saját maga ellen, hogyan tette próbára számtalanszor teste tűrőképességét, hányszor sodródott veszélyes helyzetekbe, vált akár erőszak áldozatává. Félelmet, borzalmat, szorongást válthatnak ki a feltörő emlékek is, de hasonlóan iszonytató lehet szembesülni az emlékek hiányával, azzal, hogy az eltelt időt nem teszi otthonossá az elmesélhető élettörténet, helyette fekete massza vagy az űr, a semmi belakhatatlan, bejárhatatlan, embert tagadó horrorja fenyeget. Ez is arra sarkalhatja a felépülőt, hogy minél gyorsabban helyreállítsa az egészséges állapotot, minél több életeseménnyel népesítse be a jelent, ha már a múlt olyan kietlen is.
De a fordítottja is megtörténhet, amikor a felépülő tudatában a szabad, kalandos, élményekben gazdag, romantizált évekkel, a használat éveivel az unalom, az eseménytelenség és az elvárásoknak való megfelelés végtelen börtöne áll szemben. Ez arra indíthatja, hogy minél grandiózusabb, minél extrémebb élményeket hajszoljon és minél nagyobb feladatokat tűzzön ki maga elé, így idézhesse fel, ízlelhesse meg újra az elevenség érzését.
És a betegség logikája is az egyik végletből a másikba esést, az egyik függőségről a másik, társadalmilag esetleg jóval elfogadottabb vagy egyenesen jutalmazott függőségre váltást szolgálja. Így válhatnak az alkoholfüggők munkafüggőkké, a kokainisták testedzésfüggőkké és így tovább.
A felépülés során elsajátítandó egyik legfontosabb erény azonban a türelmesség. A betegség által felemésztett évek nem pótolhatók, azokat fenyegető rémekből a saját történet elbeszélhető epizódjaivá kell szelídíteni. A függő nemcsak az idő folyamatosságát veszíti el betegsége miatt, hanem a személyisége érésének folytonosságát is. A felépülés pótlólagos felnevelődésről, felelős felnőtté válásról, érésről is szól. Ennek pedig megvan a saját tempója, organikus kibontakozása, nem érdemes, sőt veszélyes siettetni. Érdemes a felépülőnek maga iránt önvád és önostorozás helyett szelídséget és elfogadást gyakorolni.
A túlterheltség, a kimerültség ugyanis kiégéshez, beszűkült gondolkodáshoz, depresszióhoz vezethet, ezeken keresztül pedig újbóli használathoz és visszaeséshez. A türelmes, elkötelezett építkezés visz előre a felépülésben.
