Tegyük fel, egy pár tagjai jól érzik magukat egymással, az érzelmek oda-vissza áramolnak, szeretik és megértik egymást, minden rendben van köztük. Ez egy örömteli állapot, úgy szoktuk nevezni, hogy páros, vagy kétszemélyes kapcsolat.
Ez azonban pszichológiai értelemben igen instabil. Mert mihelyst feszültségek adódnak a pár életében, ha valami fenyegeti a stabilitásukat, akkor egyik vagy mindkét fél bevon egy harmadikat a kapcsolatba, hogy stabilizálja azt. Ez a harmadik lehet egy hobbi, munka, valamilyen érdeklődés, közös barát stb. Jó esetben teljesen ártalmatlan dologról van szó, például mindketten rajonganak a klasszikus zenéért, szeretnek hangversenyre járni, és a szabadidejüket e köré szervezik. A közös zenerajongás strukturálja a napjaikat, és ez örömteli mindkettejüknek.
Így egy háromszög jön létre, melynek az egyik csúcsán a férj, másik csúcsán a feleség, harmadik csúcsán a klasszikus zene áll, mely segít harmonikusabbá tenni a közös életüket, feloldani a feszültségeiket.
Vannak azonban destruktív megoldási módok is, mikor a harmadik nem erőforrás, hanem menekülés a problémák elől. Olyan látszatmegoldás, amely önálló problémává válik.
Sokszor a párok a feszültségoldó harmadiknak a gyermeküket vonják be, neki kell igazságot tenni köztük a konfliktusokban. A gyerek pedig meghallgatja apát, meghallgatja anyát, együtt érez mindkettejükkel, miközben a feszültség áttevődik rá, és olyan terheket cipel, amelyeket nem neki kéne. A szülők ugyan pillanatnyilag megkönnyebbülnek, a gyermek azonban maradandó sérülést szenved.
A szenvedélybetegség által is létrejöhet a háromszög. Például az egyik fél iszik, a másik pedig mindent elkövet, hogy a társa ne igyon: könyörög, kontrollál, fenyegetőzik, de a fenyegetéseit nem váltja be soha. Ez határozza meg az életüket éveken, évtizedeken keresztül, strukturálja a mindennapjaikat, beépül a kommunikációjukba. Ez esetben a pár el tudja kerülni, hogy a valódi kérdésekről kelljen beszélniük, például, hogy mit is akarnak ők egymástól, mi köti őket össze. És el tudja kerülni, hogy felszínre törjenek az ezekből a kérdésekből adódó feszültségeik, hiszen az ivás, mint probléma, minden mást elfed.
Súlyosabb esetben már nem a pár kapcsolatát stabilizálja az egyik fél függősége, hanem a függő ember és a függőség tárgyának kapcsolatát stabilizálja a házastárs. Mintha egy alkoholfüggő ember az alkohollal kötne házasságot, a házastársnak pedig, mint harmadik félnek, az lenne a feladata, hogy minél harmonikusabb legyen a partnere és az ital viszonya.
Például az éppen a sóvárgásával küzdő szerettét megkínálja itallal, mert „úgy örül neki”. A partnerének alkoholt vesz, mert akkor legalább nem megy kocsmába. A rendszeresen ittasan hazaérkező házastársának vacsorát főz, majd meghallgatja az élménybeszámolóját, ezzel erősítve benne, hogy a viselkedése rendben van. De a korholás, vádlás és számonkérés sem szokta ezt a helyzetet megoldani, inkább tartósítja azt. Nem segít, ha valaki folyton ellenőrzi, hogy a másik fogyasztott-e alkoholt: belenéz a táskájába, átnézni a zsebeit vagy a leheletéből próbálja kikövetkeztetni a véralkohol szintjét.
Ezek hosszú időn át, szinte észrevétlenül kialakuló helyzetek. Az okai bizonyára a múltba vezetnek vissza, transzgenerációs örökség, családi minták ismétlődése, feldolgozatlan történések hosszútávú hatása munkálhat a felszín alatt. A megoldást azonban nem a múltban, hanem az itt és mostban érdemes keresni. Párterápiában meg tudjuk vizsgálni a háromszögeket, és át tudjuk úgy alakítani azokat, hogy a fejlődést és a kiteljesedést szolgálják, ne pedig a beszűkülést és hanyatlást. Hozzátartozói csoportunkban is foglalkozunk ezekkel a témákkal, segítjük, hogy a hozzátartozó ráláthasson ezekre a folyamatokra, változtathasson, és ne tartsa fenn akaratlanul a szenvedélybetegséget.
